Azt mondjak, mindenkinek van hatodik érzéke. A jobbaknak szerencse is dukál hozzá. Persze erről már senki nem mesél. Most nagyon úgy éreztem, hogy az én szerencsém elhagyta magát, valahogy úgy, mint az imént az ínyem a bal hatosom. Öröm az ürömben, legalább a hatodik érzék dolog működött, ha már a bolti vészcsengő nem. Valamiért már jó előre munkálkodott bennem az érzés, a sarokban gyűjtögetett, ócska mobiltelefonok dobozai még jól fognak egyszer jönni. Hiába győzködtek a kollégák, és mondták mindig: „Hé’ Egon! Olyan vagy, mint egy gubis. Vágd már ki a francba ezeket.” A hatodik érzékem igaza akkor bizonyosodott be, mikor háttal köztük landoltam, egy jókora pofonnak köszönhetően. Hogy őszinte legyek meglepetten ért a dolog. Sosem gondoltam volna, miszerint engem, Rádai Egont, egy pláza telefonszervizében fognak meggyepálni. Beismerem, ez az incidens sokkal esélyesebb lett volna mondjuk a parkolóban, vagy a közeli Tesco kasszainál, amikről tudjuk, örökös háborústerep a városi önkényes igazságosztók körében. Alig tértem vissza a boltba, mikor rögtön utánam két fickó lépett be az eladótérbe. Olyan természetesen jöttek be utánam, mintha ők maguk is itt dolgoznának. Míg kettő utánam jött, a harmadik a bejáratnál strázsált. A beszélgetésünk kezdetében nem volt semmi kivetnivaló. A már jól megszokott urbánus alap kommunikációt követék. Semmi köszönés, rögtön a lényegre tértek.
– Hé’! – kezdte az egyik rám emelve a mutatóujját. Az kezdte, aki rendszerint kezdeni szokta olyankor, mikor meg kell alapozni az elkövetkező percek erőviszonyait. Nagy valószínűséggel ő volt a megmondó ember a csapatban. Olyan szoborpofa forma, akinek arcmimikáján semmi sem tud változtatni. Jól tudjuk, mindig van egy ilyen. Az egyik bicepszre, a másik szájra, a harmadik pedig leginkább agyra szokott gyúrni. Így járnak ezek. Sok ilyet láttam már.
